Szinte minden fiúgyermek életében elérkezik egy olyan időszak, amikor bokszoló szeretne lenni. Így volt ez a mi, az én gyermekkoromban is. Társaimmal, testvéreimmel én is ekkor kerültem az ökölvívás vonzáskörébe.

E könyvben több száz névvel találkozunk, olyanokkal is, akik csak kóstolgatták e sportág olykor édes, máskor kesernyés ízét, de olyanokkal is, akik hosszú időre elkötelezték magukat a nemes önvédelemnek is titulált sportággal. Vállalták a kemény megpróbáltatásokat, az önmegtartóztatást, a sportszerű életformát, mindent, amit ez a nem könnyű sport versenyszerű űzése megkövetel.

Ma is sokan felteszik a kérdést: Veszélyes-e, káros-e a sportoló egészségére az ökölvívás? Jómagam, mint volt ökölvívó, edző, valamint szülő és nagyszülő azt mondom: Amikor a szülő bármiféle edzésre, sportversenyre engedi gyermekét – aggódva teszi. Jaj, csak nehogy valami baj érje! – így gondolkodik. Igaz is, hiszen minden lépésünk, óránk, percünk bizonyos kockázatot rejt magában. Egyes sportágakban nagyobb számban, másokban kevésbé. Ám a kockázat szakavatott vezetők által irányított edzésekkel minimálisra csökkenthető. Rendszeres edzéssel, sportszerű életmóddal nyert ügye van az ökölvívónak, akárcsak a többi sportolónak. Minél több az izzadtság az edzésen, annál kisebb a sérülés kockázata a ringben.

Végignézve egy-egy edzést, láthatjuk, mennyire sokoldalú és szerteágazó feladatot kell megoldania a bokszolónak. Ezért, amikor eljön az ideje, érdemes megpróbálkozni vele. Az majd később derül ki, hogy az illető alkalmas-e erre a sportra, és az is, hogy megvan-e benne az eltökélt szándék a versenyszerű sportolásra. (...)

E kötetben főleg azokkal foglalkozunk, akik versenyszerűen űzték az ökölvívást. Azokkal, akik nehéz körülmények között, sokszor szinte kilátástalan helyzetben is vállalták a versenyeket, a minél jobb közös eredményekért. Sikert sikerre halmozva öregbítették szűkebb otthonunk, falunk, Temerin nevét szerte a világban.

E könyv azokról szól, akik egykoron dicsőségükkel duzzasztották keblünket, megdobogtatták szívünket, eseményekkel tették gazdagabbá szürke hétköznapjainkat. A temerini ökölvívás többször jutott hullámvölgybe, de amikor megújult, szinte minden generáció kitermelt egy-két tehetséget. Ez azt jelenti, hogy szülőfalunk nem csak fellegvára, hanem bölcsője is volt a boksznak. Évtizedek során bebizonyosodott, hogy Temerinben az ökölvívósport igencsak figyelemre méltó eredményeket ért el. Megérné esélyt adni a napjainkban felnövő nemzedékeknek is. (...)

Az embereknek, az utcáknak, a házaknak sorsuk van. Voltaképpen mindegyik egy-egy könyvet érdemelne. Hisz minden ember, kivétel nélkül minden férfi és nő alakítja történelmét, még akkor is, amikor azt hiszi, hogy csupán elszenvedi. Többek között erről az alapvető igazságról győzi meg az olvasót a Temerini Újság legújabb vállalkozása, amely ugyan azt a címet viseli, hogy Egy falu megváltozik, de valójában sokkalta többről szól.

Mindenekelőtt a könyv emlékiratíróinak köszönhetően válik szinte tapinthatóvá az a pusztulási folyamat, amely a trianoni döntéssel veszi kezdetét, a második világháború tragédiáiban teljesedik ki, hogy azután a kilencvenes években az általános kilátástalanság-érzet okozta egyéni, nemzeti, össztársadalmi feszültségekben kísértsen újra. Eközben közelebb kerülünk a múló idő hatására már-már szinte kedélyesnek tűnő békeidők korszelleméhez és érzületéhez is: a megírt magántörténelem megannyi apró epizódja varázsolja elénk a harmincas évek hangulatát, az akkori iparostársadalom jellegzetes figuráit, majd a hatvanas évek felemás modernizációját, a fogyasztói társadalom összebékülését a kommunizmussal, előtérbe helyezve a Beatles-korszak fiataljainak tehetetlen, kétségbeesett érzelmi lázadását... S közben látunk jobb- és baloldali gaztetteket, hétköznapi hősöket, besúgókat, hét határon át futó, kopott eszméik elől kiábrándultan menekülőket, dühödt falurosszait, feledhetetlen bohémokat. S persze azokat is, akik távoli országokban találták meg az itthon hiába keresett szabadságérzetet, a jólétet, a nyugalmat vagy a karriert.

Mert ez a föld, a temerini határ, nem csak nagyon szűk volt, de mindenkor termékeny és pazarló is. Európa legsötétebb humuszán bőven termett az acélos búza, az aranyszín kukorica, de még bővebben a lét és a természet nagy törvényeit hűséggel megtartó földműves, a mert szegény, hát mindenre elszánt, tehetséges munkásember, a maga szorgalmából felemelkedő iparos, a világ új kihívásaira mindenkor nyitott értelmiségi, a gyors eszű vállalkozó... Jég hátán is megélő, találékony, talpraesett fajta a miénk, megállja a helyét, a kerek világ bármelyik szegletébe is vesse a sors szele. Ideje volna hát, hogy itthon is jobban megbecsüljék. És hogy jobban megbecsüljük – egymást. És mindazokat az értékeket, amiket örökül miránk hagytak eleink, hogy idővel tovább adhassuk gyermekeinknek.

Hogy milyen értékeket?

Hát többek között a hűséget, amit a szülőföld iránt érzünk, éljünk akár itthon, akár idegenben.

Mert mi a haza? Lelkesítő, nagy eszmék, patetikus, szónoki fordulatok gyűjteménye? Aligha csak ennyi. A haza a falu széli, mohos ásott kút, amelynek vizével egykor olyan jó volt szomjunkat oltani, a nyáresti legelők illata, egy-egy régen bejárt utca hangulata, egy rég nem hallott név, egy dal, egy szófordulat, egy régi kocsma említésére a lelkünket facsarni kezdő, talán csak általunk hallott tamburaszó... A haza nem csak az, amit a hivatalos történelem vagy a politika annak nevez. A haza a mi magántörténelmünk, magánmitológiánk, egyszeri és megismételhetetlen sorsunk, a percenként újra élt és újraírt egyéni emlékezetünk is.

Ezért jó, hogy megszülettek ezek az írások, jó, hogy megszületett ez a könyv.

Amit képzeletben mindenki kedve szerint továbbírhat, kiegészíthet, egy-egy esetleges vagy vélt emlékezetbotlást felülbírálhat – egyszóval kedvünkre kalandozhatunk emlékeink tövisektől és virágoktól dúsan burjánzó, izgató, színes mezein.

A fontos, hogy közben megőrizzük a régi szívet.

Ahogy Jókai mondta.

Mindhalálig.

Csorba Béla